- Az Újárok parton - ahol most is élek - bábaasszony segített a világra 1935. szeptember 18-án. János bátyám csak néhány hónapot élt, testvérem István. Édesapám kertész ember volt, aki földműves szülei mesterségét folytatta. Mellé megtanulta a környéken élő bolgárkertészektől az öntözéses kertészkedés fogásait. Nagy segítségére volt ebben Trifun és Nedelko. Ő is csatornákat alakított ki. Lovak húzták a járgányt, amivel a vizet kiemelték az Újárokból. A harmincas évek végén villanymotor váltotta a Szikrát és Gyurkát. A földjeink közül itt 11 kis holdon (ami 1200 négyszögöl) kertészet volt. Az étkezési torma termesztéssel a nálunk lakó Gál bácsi foglalkozott, feléből. 1944. augusztus 20-án édesapámék a vasutat keresztező földön szénát gyűjtöttek. Repülőről lőtték a kitolató mozdonyokat. A boglyába bújt apámat halálos fejlövés érte úgy, hogy a mellette fekvő fiú meg sem hallotta. Egy 18 éves lány belehalt a comblövésébe. Bátyám egy karcolással a hasán megúszta. Édesanyám megérezte a bajt, mikor otthon megszólalt: "No, most veszítettük el az édesapátokat!". Nekünk így kezdődött a háború. Édesanyám két gyerekkel, sok-sok adóssággal artézi kutat fúratott a VIKUV előd Hörömpő céggel. Szüleim munkaszeretetét, bizakodó, tervező, újra törekvését és rendszeretetét hála Istennek megörököltem. Egész héten keményen dolgoztak, s a hétvége meg a kertrendezésé volt. Jóanyám egy az üldöztetés elől menekülő zsidó családot is befogadott és egy földalatti bunkerben bújtatott el. Amikor bejöttek az oroszok, nekünk is menekülni kellett, több családnál is laktunk a városban. Közben többször jöttek a bombázók, én is láttam a nagy Gigantokat.

A háború után újra folyt a kertészkedés, rengeteg krumplit ültettünk. Amikor kuláklistára kerültünk sorra jöttek a megaláztatások, a padlássöprők is megjelentek. Családi összefogással újraépítettük a tanyát. Bátyám osztályidegen gyerekeként csak a dolgozók esti tagozatos gimnáziumába mehetett. Én általános iskolába jártam. Az egykori pilóta Vörös Laci bácsi aranyos tanárom volt a Mészárosban, később haláláig háziorvosául és barátjául fogadott. Szívesen emlékezem vissza Mohos Imre bácsira is. Sok örömet szerzett a gyerekeknek az úttörő mozgalom, amelyben még a csapattanácsnak is elnöke lettem. Gépkocsivezető akartam lenni, de az otthoni biztatásra jelentkeztem a gimnáziumba. Nagyon jó osztályba kerültem, akik még élnek azokkal rendszeresen találkozunk. A csodálatos Velkei Imre bácsi volt az osztályfőnökünk. Az általános egészségtant tanító Hahenberg doktor biztatott, hogy legyek orvos. A bátyám kertészeti egyetemre járt, én is oda jelentkeztem. De felvételiztem Pécsre, az orvosira is, mert ott volt még üres férőhely. Mindkettőre felvettek, én az orvosit választottam s szerencsére átigazolhattam a Budapestre. Rém büszke volt rám a családom. Nagy orvosdinasztiák és vezető politikusok gyermekei közé kerültem, akik a vidékieket szívesen befogadták. Nyári táborozásokon részt vettem a Hanság lecsapolásán is, ott láttam először viperát. Jártunk szőlőmunkán Badacsonytomajban is. Két sebészeti és egy belgyógyászati gyakorlaton a ceglédi kórházban fogadtak. Gyönyörű egyetemi éveim voltak.

Az egyetem befejeztével Anka főorvos, az akkor még a Pesti úton lévő a baleseti sebészet osztályvezetője főorvosa maga mellé vett 1962. október 4-én. Olykor a durvaság határáig kemény ember volt, de olyan, aki a betegek érdekét mindig maga elé helyezte. A koponyatöréstől a combnyaktörésig mindent meg kellett oldani. Ott tanultam meg a sürgősségi ellátást. Korompay főorvos és Illanicz főorvos segítségével átkerültem a kórház általános sebészetére, ahol ambiciózus, tudás átadó szellem uralkodott. Korompay igazgató úrtól naponta láttam, hogyan lehet emberségesen, jó hozzáállással egy nagy intézményt vezetni. Nagyszerű volt, hogy a legnehezebb műtétekkor az osztályvezető főorvos természetesen bejött és azt mondta: Leaszisztálom nektek a műtétet.

1966-ban házasságot kötöttem Gyányi Piroskával. Három gyermekünk született: Krisztina, József és Judit.

Csábítottak a Honvéd Kórházba és hívtak a szolnoki tüdőkórházba is, ám itthon maradtam. A szakmai előrehaladás nagy lehetőségeket nyitott az 1970-ben átadott új kórházban. Sebész, majd aneszteziológia szakvizsgákat tettem. A mellkasmegnyitást kivéve a vastagbél, a strúma műtéteken át az érsebészetig széleskörű feladatok vártak. Én végezhettem Cegléden az első, tervezett mellkasmegnyitást a pacemaker-program keretében, amelyet irányíthattam itthon. A 80-as évek nagy szakmai kibontakozást és új módszerek elsajátítását hozták számomra. Szabadfalvi igazgató távozása után velem együtt három jelöltje volt az igazgatói széknek. Engem választottak, amit az intenzív osztály vezetőségét megtartva, elvállaltam. Megengedték, hogy operálhassak is. Szép időszak volt, új szakmák jöttek és nagyszerű team-ek alakultak.

A rendszerváltás után feszült légkör alakult ki, a helyettesem eltávozott; én is otthagytam a kórházat. A MÁV üzemorvosa lettem, a Kölcsey téri rendelőben, amit fölfejlesztettünk. Háziorvosi vizsgát tettem és sajnos többé hivatalosan nem operálhattam a kórházban. Ez adta a lökést, hogy a poliklinikát létrehozzuk. Ami a kemény lecke nélkül nem jött volna létre. Eközben három kórházba is hívtak főállásba, ám a poliklinikát választottam, ahol több mint 12 szakma található. Vigyázunk, hogy a kórháznak kiegészítőiként működjünk. Szeretem a munkát és még ambulánsműtéteket is végezek.

A kezdetekben a szakma volt az első, majd egyenlő szerepet kapott a munka a családdal. Érdekel az utazás, a fotózás, az olvasás, a motor, a technika, még sárkányrepülő vizsgám is van. Igaz, egy hétnél több szabadságra soha sem megyek egyvégtében, de ma már mind több időt fordítok a felségemre, gyermekeinkre és a 13 unokánkra - zárta a beszélgetést Túri főorvos.

Kőhalmi

Forrás: Ceglédi Hírmondó XXX. évfolyam 9. szám