Ennek a nyilvánvaló jelentése pedig az, hogy egy olyan társadalomban, amelynek a tagjai között ott lehetnek, ott vannak még azok az idősebbek, akik feltétlen hívei a szovjet típusú rendszernek, sőt, esetleg súlyos bűnök elkövetői voltak, egy ilyen összetételű társadalom emlékezetébe csak a fiatalok hozhatnak valódi tisztaságot.

Első közelítésre miért ne fogadnánk el, hogy így van ez rendjén, hiszen miben bíznánk, ha nem a jövőben?! Kissé alaposabban megnézve mégiscsak előbukkan a kérdés: vajon mi lenne, ha magunkban is bíznánk? Ki-ki önmagában. Minden nemzedék. Joggal várható el tőlünk, hogy mi, akik sok mindent átéltünk és megtapasztaltunk abból az időből, legalább családi körben adjuk tovább a gyermekeinknek, unokáinknak, amit tudunk. Aztán a sok-sok mondatból egyszer talán meglesz a valóság és igazság nagy mondata. Szépen-lassan a kommunizmus áldozatainak emléke is megvilágosodik.

Nem könnyű út ez. A rájuk számító országgyűlési határozat ellenére a mai fiatalok lelkéhez igen-igen kevéssé jutott el a Gulágok, Recsk, a kitelepítések, az Andrássy út 60 kínzópincéinek, az 1956 utáni kivégzéseknek, bebörtönzéseknek, megnyomorító veréseknek, iskolákból való kizárásoknak, a téeszesítésnek a kínjaiból. Annak idején, 1983-ban, egyedül Csoóri Sándor mondta ki az állapotok gyógyíthatatlanságát: az egypártrendszert, a magántulajdon elvételét, az egyházak szétverését, azaz a lelkiismereti szabadság felszámolását. Amíg maguk a családok nem érzik fontosnak, hogy őszintén beszéljenek a saját történetükről, addig nem lesz teljes megvilágosodás. A közvetlen múlt még nem úgy történelem, ahogyan 1848 vagy a középkor. A közvetlen múlt még családi adatsor is. Csak általunk lehet a fiatalabbaké és a még meg sem születetteké. Össztársadalmi ébredés kellene.

Jusson eszünkbe, hogy a Kádár-korban 1967 és 87 között március 15-ét a Forradalmi Ifjúsági Napok ünnepei közé sorolták! Szánalmas kísérlet volt ez arra, hogy a nemzet legelfogadottabb és legnagyobb ünnepét lefokozzák. Mint látjuk a korábbi és a későbbi, a mai napig érvényben lévő közakaratból, a diktatúra csak időleges korlátokat állíthat, hamis zászlólengetésekkel önmagát sározza, és semmit sem vehet el az összetartó értékekből.

Rossz korszakok ostobaságaiból is érdemes jól, okosan tanulnunk. Hátha vannak mai tanulságaik is!

Február 25-éről ma már kevesen tudják, úgyszólván senki, hogy a szovjet megszállók szuronyainak biztonságában Rákosiék 1947-ben ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, az akkori Kisgazdapárt főtitkárát, aki a parlamentben és azon kívül is tiltakozott a megszállás ellen. Nyolc évre el is vitték szovjet börtönökbe, mert a magyar bábkommunizmus a puszta itthoni létezésétől is félt. 1956-ban aztán a Nagy Imre-kormány tagja lett. Népszerű könyveknek kellene szólniuk ezekről az eseményekről és összefüggésekről. Ugyanis nehéz közösségivé tenni egy emléknapot úgy, hogy még a történeti forrását, az érzelmi töltetének eredetét sem tettük magunkévá. Itt volna az idő! Keletiségünk és nyugatiságunk jó politikai értelmezésében szinte az utolsó pillanat.

Dr. Csáky András polgármester