Ágnes húgom nyolc évvel fiatalabb, mint én. Két gyermekétől öt unoka boldogítja. Vallásos családban nőttem fel; hittanos voltam, úttörő nem. Mint minden ministráló falusi kis srácnak nekem is megfordult a fejemben, hogy pap leszek, de az igazi elhivatottságot Pannonhalmán az egyházi gimnáziumban éreztem meg. Kis vidéki településről érkezve, ott nyílt ki előttem a világ. Az iskola légköre családias volt. Kitűnő tanárok oktattak, és a nagyszerű osztályközösségünk tagjaival máig is évente többször találkozunk. Szüleim erőn felül támogatták a tanulásomat, édesapám csekély fizetésének felét rám költötték. Szerencsém volt, hogy felvettek a könyvkötő szakkörbe, ahol megkerestem a zsebpénzemet. Papi pályám alatt sok misekönyvet, liturgikus könyvet, anyakönyvet és imakönyvet is újrakötöttem. Sok Bibliát is újra kellett kötni, mert 1973-ig új kiadás hiányában, csak a háború előttieket tudtuk használni. A pannonhalmi és az egyetemi kilenc szép év meghatározta a további utamat. Vácon szentelt fel Kovács Vince püspök, 1968. április 21-én. Rövid, három hónapos Nógrád megyei kitérő után Kállóról tanévkezdésre a Szeged szomszédságában lévő ötezer lélekszámú Sándorfalvára szólt a dispozícióm.

A helységet 1879. június 12-én alapították a Pallavicini család uradalmán, amikor a tiszai nagy árvíz által romba döntött Algyő lakosainak egy része itt telepedett meg. A kegyelmes úr 300 kataszteri hold földet ajánlott fel, ahol ingyen háztelket parcelláztatott ki. Szinte tiszta katolikus volt az uradalmi központot szolgáló "cseléd" falu. Egy haláleset miatt egy év és három hónap után, nagyon fiatalon az egyházmegye egyik legnagyobb plébániájára, Kiskunfélegyházára kerültem. Itt töltöttem káplán éveim legtevékenyebb időszakát 1969 és 1975 között. Öt tanyasi és egy városi általános iskolában hittant tanítottam, a középiskolások számára is megszerveztük a templomi hitoktatást. A középiskolásokkal nyaranta mindig betanultunk egy színdarabot, amit több településen is előadtunk. Sík Sándor István király című drámája óriási sikert aratott, amit például a Quo vadis, majd az Isten rabjai követett. A fiúk díszletet készítettek, kardot és pajzsot faragtak, a lányok, anyukák fellépő ruhát varrtak. A legtöbbjük már nagyszülő és máig levelezek sokukkal. Egyszer behívattak a megyeházára fejmosásra, egy hittan beíratási plakát miatt, melyen ott volt Kádár János szocialista pártfőtitkár vallásszabadságról szóló idézete és portréja. Kaptam letolást egy tőserdei vonatos ifjúsági kirándulás miatt. Egyszer pedig egy nyilvános helyen beszélgettünk egy erdélyi utazásról az ifjakkal. A pincér besúgott, a megyei oktatási osztályvezető lefújta az utat. Máskor bűnömül rótták, ha fociztam a vásártéren a gyerekekkel.

Először 1975-ben kerültem Ceglédre. Korompay atyával nagyon jó kapcsolatba kerületem, apámként szerettem őt. Általános iskolásokat tanítottam hittanra a templomban. A középiskolás érdeklődők a kápláni szobámba jöttek keresztény oktatásra. Összejöveteleinket a TV adásmentes napján, hétfőn tartottuk. Mind többen lettünk és átmentünk az oratóriumba. Rengeteg fiatal vett részt vasárnap a kilenc órás diákmisén. Megnőtt az érdeklődők száma, amikor az egyházi énekeket gitárkísérettel, zenekarral adtuk elő, "beat misén". A hagyomány máig él Cegléden. Emellett sokat eskettem, kereszteltem és temettem. Hat év után megkaptam az első plébánosi helyemet, Lakitelken. Ott kezdtem el az építkezést. Olyan volt az egyháztanácsom, hogy amit kigondoltam, azt teljesítették. Elvégeztettem a plébánia teljes belső felújítását. Új templompadokat készíttetettem tölgyfából, a szentélybe Jézus szíve freskót rendeltem meg Takács István templomfestőtől. Tetőtől talpig felújítottam a vizes árterületen lévő tiszaugi kápolnát, ahol az alapot is ki kellett cserélni. Korompay atya kérésére, 1984 évi nyugállományba vonulásával másodjára is Ceglédre jöttem és húsz esztendeig maradtam. Itt éltem meg rendszerváltást és azt, hogy ismét méltó társadalmi elismerést kapott az egyház. Kétmenetes harcot kellett vívnom, hogy az általános iskolát visszakapjuk, mely akkor az ország legnagyobb egyházi iskolája volt 1180 gyermekkel és 75 pedagógussal.

A 80-as évek végétől bejártam a laktanyába a sorállományú katona kispapokhoz. Az általános iskolák mellett a gimnázium igazgatója, Tóth Mihály kérésére minden kedden reggel hittant tanítottam náluk. Rengeteg építkezni való volt. A templombelsőt és külsőt felújíttattam és rendbe hozattam padokat. A tatarozások körében sorra került a kántorház. A legnagyobb munka az elsősorban rengeteg ceglédi és csemői adakozónak köszönhetően a nyolc év alatt felépített csemői templom volt. A befejezéshez a váci püspök adott segítséget. A legvégére hagytam a káplánlakás és a plébánia rendbetételét. Hatvanévesen felajánlottam, hogy elmegyek kisebb helyre. Így kerültem Albertirsára, amihez négy év után megkaptam Ceglédbercelt is. Nagyon szerettem az irsai iskolát, ahová minden nap átmentem. Olyan voltam a gyerekeknek, mint egy kedves nagypapa. Rendbe tettük mindkét helyen a templomot és a temetőket.

Albertirsán az új előtetővel ellátott temetőkápolnához villanyt vezettünk, s lett templomi toronyóra. A bútorzatában is felújított plébánia udvarából kihoztuk a kerítésbe Nepomuki Szent János XVIII. századi restaurált szobrát. Mindkét faluban korszerűsítettük a templomfűtést. Egyre romlott az egészségi állapotom, mire tavaly az 50 évi szolgálatommal aranymisés lettem. Kértem a nyugdíjazásomat, s egy kedvező lakáslehetőség okán harmadszor is visszatértem; hazajöttem Ceglédre.

Kőhalmi Dezső

Forrás: Ceglédi Hírmondó

XXX. évfolyam 3. szám 2019. február 7.